User:Borotvaltgandalf/neolvasdel

Brothers! For a hundred years, the charr ravaged our lands, taken our lives, our homes, our hope. But what they couldn't take away from us is our faith. A faith that gives us power to protect humanity from the charr threat.

The beasts are on the edge of overrunning us. They are mustering the forces at our very gates. Are we to let them take this fortress, the last bastion of Ascalon? I say no. I SAY, that we will fight to the last man, fight for humanity, fight for the Six gods.

These beasts think we are weak, that we need heroes to survive. They are mistaken for we are the first Army of People. We are not heroes nor we have saved the world. But we have the power to crush our enemies.

Together to Victory!

Yes

I want you not to read this

In order to recieve no readers I encoded my text in hungarian language.

hehehe.

Ebon Hawke

"Once an insignificant southern fortress in the Kingdom of Ascalon, now a vast fortification-city of those who still have hopes of reclaiming Ascalon from the charr." - unknown scholar

Ebonhawke is a center of human activity in Ascalon. Undamaged during the Searing, it could hold back the invading charr just long enough to find a way to bring krytan reinforcements.

A történet

A kezdet

Üdv! Rorke Phed vagyok és a szellem században szolgálok. Életem első bejegyzését porban fetrengve írom miközben hallom a környéken őrjáratozó charr csapatok morajládát. Amerre csak a szem ellát a vidék a szörnyek táboraival van teleszórva, csak elvétve találhatók emberi építmények, pontosabban azok romjai. Igen valamikor ez a vidék is az emberekhez tartozott. A királyságot Ascalonnak hívták, és gazdag, boldog királyság volt.

Mindig háborúban állt a charrok népével, ezért katonái a világon a legedzettebbek, legerősebbek, legbátrabbak voltak. A céhháborúk végére sikerült egyesítenie a királyságot Adelbern királynak, akinek uralkodása alatt béke köszöntött be a megfáradt országban. A király megerősítette a charrokat távoltartó falat, gyakran küldött ki portyázókat a falon túlra, az északi régiókba. A királyság zöld mezőit és napsütötte hegyoldalait azonban szétzúzta a charrok pokoli mágiája, a Perzselés, amikor lángoló kristályok és sziklák hullottak alá az égből, és mind a falat, mind a királyságot megtörték.

Ascalon térdre kényszerült.

A rákövetkező években a falakon átszivárgó charrok szép lassan elfoglalták a volt királyságot, habár a túlélők minden talpalattnyi földért harcoltak. Végül az utólsó fellegvárban, az ebonhawke erődben vetették meg a lábukat ascalon fiai. A végvár eredetileg a déli királyság, Orr ellen épült, de miután egy hatalmas robbanás a tengerbe süllyesztette a királyságot, más lett a feladata. Habár a megmaradtak jól el voltak látva mind fegyverrel, mind élelemmel, a charrok ellen nem bírták volna sokáig. A segítség egy föld alatti faj formájában érkezett, a fellegvár pincéjébe robbantott be egy asura, aki a környéken húzódó föld alatti barlangrendszert fedezte föl. Szerencsére a vendég épített egy asura kaput, amivel összeköttetésbe kerültek az ascaloniak Kryta királyságával, ahol éppen elfoglalta trónját a királynő. Egy, az égéskor krytába menekült, ascaloniakból álló csoport segítségével Ascalon és Kryta egyesült, és a két nép együttes erővel vette fel a harcot a charrok népével.

Habár az egyesülés nagyszámú utánpótlást jelentett, a fegyverek, amelyeket használtak a katonák gyengének bizonyultak a charrok elleni harcban. Hosszas kutatás kezdődött el egy olyan eszköz után, amellyel végre legyőzhetik a charrokat. Sok próba és hiábavaló keresgélés után szintén egy lógófülű asura segített az embereknek, és közös munkájukkal létrehoztak egy semmilyen eddigi eszközhöz sem hasonlító fegyvert, a szilánkszórót. Ez a fegyver egy nyílpuskához hasonlított, a két kar nélkül. Később egy lángszórót és egy mennydörgetőt is sikerült létrehozni, habár ezek csak kiegészítő szerepet láttak el, az alapfegyver a szilánkszóró volt.

A sereg osztagait is átalakították. Az eddigi harcos/íjász/gyógyító alapú osztagot megváltoztatták. Az osztaglétszám 8-ról 12 főre emelkedett, a felállás a következő volt: 5 katona, 3 lovag, 1 pilóta, 1 parancsnok, és két gyógyító. A változtatásra azért volt szükség, mert a legtöbb charr portyázó csapatnál mindig volt egy vadász szörny, ami képes volt egyszerre több katonát szénné égetni, és általában kettő vagy több csapat portyázott együtt.

És itt jövök a képbe én, az egyszerű katona. Csak pár napja ért véget a kiképzésem az északi partvidéken, máris beledobtak a csata sűrűjébe. A kiképzésem utólsó napjának estéjét a családommal töltöttem. Az anyám ízletes skale-levest főzött, az apámmal vadásztuk le a hozzávalókat. Másnap reggel korán volt gyülekező a kaszárnyában, ahol megismerkedtem a csapatom tagjaival. Volt két félóriás, mindkettő katona, habár mindig azt mondják hogy csak erős a csontozatuk. Kiképzésen erejükkel és kitartásukkal tűntek fel. Mindig mellettük volt egy fiatal, csendes és sovány férfi, akiről viszont tudom hogy remek lövész. Láttam ahogy minden nehézség nélkül eltalálta száz méteres távolságból egy társam poharát. Az volt az egyetlen pohártörés amelyet mosolyogva fogadott mindenki. Habár ez a társaság már így is elég fura volt, a negyedik katonatársam volt mindannyiunk közül a legfurcsább. Mindenkinek Vándor néven mutatkozott be és állítólag a Maguuma dzsungelben élt a bevonulása elött.

A lovagjaink "rendes" lovagok voltak. Magas, erős férfiak, bőrük enyhén napbarnított, szakálluk rövid (merthogy mind szakállas ám), szemük harci tűzben égett. Hárman együtt dolgoztak egy Canthai kereskedőhajón, mielött jött volna a nagy szökőár, ami Lion's Arch-ot is elmosta.

A parancsnokunkat a gyógyítókkal társalogva találtam meg. Bár fiatal lány volt, érettnek látszott, és ez a papnőinkkel történő beszélgetésében is bebizonyosodott. Miután megjelentünk nála, azonnal elindultunk a többi csapattal együtt az asura kapuhoz. Útközben, az egyik utcán, egyszerre magam mellett találtam Vándort.

-Rorke? Te volnál Rorke Phed? - kéredezte.
-Igen én vagyok. Miért kérdezted?
-Mert tegnap a délvidéki mocsarakban vadászva arra lettem figyelmes, hogy az egész környék a te nevedet suttogja.
-Te őrült vagy? A faltól délre lévő vidék tiltott számunkra.
-Számomra nem akadály sem a fal, sem a holtak.
-Találkoztál velük?
-Egyszer. Egy csapat fekete köpenybe burkolózott embert láttam, és mikor közelebb mentem éreztem meg hogy holtak.
Szerettem volna érdeklődni a találkozásról, de a vezetőnk félbeszakított.
-Ne beszélj holtakról az utcán.
Ekkor vettem észre hogy többen minket néznek, mind a csapatokból, mind a járókelők közül.

A város kapujáig csendben telt el az út. Miután kiértünk a városból, feltűntek elöttünk társaink hevenyészett védelmi állásai, amelyeket a holtakkal szemben emeltek. Azokon túl pedig végtelen messziségben nyúltak el a déli mocsarak. Silla, a parancsnokunk, megállította a szakaszt, és Vándorral együtt odaküldött minket az állásokhoz.

Néhány perc múlva ott voltunk két idősebb katona társaságában az egyik lőállásban. Látszott a páncéljukon hogy sok csatában részt vettek, bőrük rézvörös, mint a legtöbb krytainak. Az egyikükön nem volt sisak, a hosszú vörös szakálla és a kopasz feje csillogott a hőségben. A másikuk sisakkal a fején kémlelte a ködöt.

-Üdv fiúk! - köszöntött ránk a szakállas.
-Üdv néktek is testvéreim. - köszönt vissza Vándor.
-Mit kerestek itt a Feketevonalon?
-Csak megbe...
-Túl csendes a mocsár. -szakított meg Vándor és a következő pillanatban lövések szaggatták fel a mocsarat körülölelő csendet. Az egyik katona a szomszéd állásból a levegőbe lőtt.
Semmi.
Aztán az egyik bozótba.
Semmi.
Majd a ködből lassan kibontakozott egy katona alakja. Páncélzata sáros, néhány helyen csak a ruháinak foszlányai látszottak. Alig vonszolta magát, bár kezében még ott lógott a szabványos szilánkszóró. Majd lassan felemelte a fegyvert, célzott, és eleresztett egy sorozatot a szomszédos állás felé. A lövöldözős katona felsikoltott, majd összerogyott. Ekkor már mindenki tudta hogy halottal van dolgunk. A halott újra célzott, és felrobbant.
Vándor lövései leterítették.
Ekkor velőtrázó sikoltást hallottunk a mocsárból, nem emberi, de nem is állati eredetűt.
És akkor elszabadult a pokol
Mindenféle félig élő, félig holt teremtmény a sáncainkra vetette magát. Akkor fogtam fel először, milyen érzés a csata forgatagában lenni. A minden irányból özönlő csontvázakat egymás után terítették le a sorozatlövések, az éterieket pedig a figyelmes vadászok lövései. Az egyik csontváz egy sorozatot eresztett a sáncaink felé, a következő pillanatban már hasaltam a sánc védelme mögött. Ekkor a szakállas nyőgését hallottam. Odanéztem, és láttam hogy eltalálták a vállát. Óvatosan felültettem, hogy az egyik ládának dőlhessen. Ekkor azonban egy csontkutya túl közel merészkedett, és megint a sáncnak dőlve lőttem mindenre, ami mozgott. Pár másodperccel később a sebesült lehívott magához. Zihált, a vállpáncélja véres volt, beszélni próbált. A szavakat csak nehezen tudta kiejteni.
-Fogd! Robbanókristály - szólt és egy kis hengert nyomott a kezembe.
-Pihenj nyugodtan. Kitartunk. - válaszoltam, miközben a kis hengert a szilánkszóróm kristályfoglalatába tettem.
-Öld meg a.. a.. a.. a.. -
Többet már nem mondhatott mert elájult. Én pedig folytattam a holtak visszaverését. A robbanókristálynak köszönhetően minden találat halálos volt. Amikor azonban már-már úgy tűnt, hogy visszavonulnak, a levegő hirtelen megfagyni látszott, és egy sötét csuklyás alak bontakozott ki a szétoszló ködből. Páran célzásra emelték fegyvereiket, és dobták el azonnal, mintha égetnének. A pokoli figura elmosolyodott, majd levette csuklyáját, felfedve lángvörösen izzó szemeit, és cseppet sem barátságos vonásait.
-Ki vagy te? - kérdezte egy hang mögülem.
-Hírvivő. Pap. Mágus és hadvezér. Holtak életrekeltője és élők megrontója. És mindemellett az Ő prófétája vagyok. - hangzott a válasz.
-Kinek vagy te a prófétája?
-Őneki. Ő az, aki a vízből kel fel. Ő az, aki az istenek városában szunnyad. Őneki, akit évezredekig elvarázsoltak isteneitek. És Őt fogjátok szolgálni.
-Azt kötve hiszem! - Ez már a parancsnokunk volt. Hát ideértek végre.
-Nem fontos mit hisztek, mit láttok. Ez a világ a végóráit éli. Isteneitekkel együtt fogja eltörölni Ő a világotokat.
Ekkor megfordult, és eltűnt a hirtelen újra leereszkedő ködben. A mocsárra újra leereszkedett a csönd.

-Készülődjünk az induláshoz. Ebonhawke katonái már várnak ránk. - mondta egy kis idővel később Sillah, majd a gyógyítónkat odavezette a szakállas katonához.
-Szerencsére nem súlyosak a sebei. Pár óra pihenés és rendben lesz.
-Köszönöm. - szólt a magához térő katona, majd elkezdte tisztogatni vállpáncélját.

Hamar elkészültünk, és folytattuk az Asura Kapu felé vezető utunkat. Szerencsére az út elkanyarodott a határvonaltól, és a ködből is kijutottunk. A felhők mögül előbújt a nap, hogy még egyszer, búcsúzóul fényárba borítsa a krytai mezőket, a szél is felkerekedett, és a távolból a tenger sós illatát hozta felénk. Közeledtünk. A táj is megváltozott. Lapos mezők helyett dombok magasodtak, a dombok tetején egy-két sírral. Az eleink a három királyság idején ilyen helyekre temették szeretteiket. Persze azóta a sírokból nem egyet felforgatott a nekromancia lehellete, és a vidéket lelketlen holtak pusztították. Ezért átváltottak az emberek a mágikusan lezárt falusi temetőkre. Azonban a nekromancia kifürkészhetetlen. Van hogy tíz sírból csak egynél kelti fel az eltemetettet, a másik kilencet pedig "félreteszi" későbbi használatra. Ám akármilyen erők ólálkodtak körülöttünk, nem zavarták utunkat a Kapu felé. Még sötétedés elött odaértünk. Az ott állomásozó katonák üdvözöltek minket és sok szerencsét kívántak. Eljött az idő. Beléptünk a kapuhoz vezető tárnába, és végre megpillanthattuk.

A Kapu egy hatalmas gyűrű volt, amiben kimondhatatlan színű és formájú anyag kavargott. Tizenkét ponton kisebb köröket véstek a gyűrűbe, melyek mintha magukba gyüjtötték volna a vadon kavargó mágikus erőket, hogy azok a kapu belsejébe juthassanak.

Az Erőd

Az igazi csoda azonban a Kapun és az általam ismert krytai világon túl várt minket. Ebonhawke, Az erőd-város. Már vártak ránk. A kapu egy hatalmas csarnokban volt, ahonnan lépcső vezetett fel az erődbe. A lépcső szélén katonák sorfalat álltak, majd amikor mindannyian megérkeztünk, üdvözlésre emelték kezüket. Tisztelegtünk, majd mindenkinek a tekintete egy a lépcső tetején álló köpenyes alakra tévedt.

Nyújtottam a nyakamat, de nem sokat láttam belőle. A lépcső hosszú volt, három lépcsősorra volt osztva, mindegyik pihenő két oldalán kicsi szentélyekkel, kivéve legalul. Ott őrszobák, raktárak és pihenőhelyek bejáratai ásítoztak elhagyatottan. Csak néhány katona felügyelt rájuk, többnyire az újoncok, vagy felépülőben levő sebesültek. Olvastam ezekről a szobákról. Az első két őrszobát kerülőfolyosó köti össze egymással, a kaput a kőfal mögött elterülve, az amögötti csupasz kőfalba vájva. Kétoldalt tőlünk az őrszobák felett kifelé szélesedett a csarnok-barlang, amibe szinteket és mellvédeket építettek az erőd tervezői. Itt akár kétszáz katona meghúzhatta magát egy hónapig vagy akár tovább, és mind a külvilágból, mind a kapun túlról érkező ellenséggel szemben tudta tartani magát.

A vár történetében a külső erőd volt az egyetlen hely ahova a charrok iszonyatos áldozatok árán ugyan de be tudtak törni. Ez még az ascaloni-krytai egyesült hadsereg megalakulása elött történt, amikor nem volt még megszervezve hogy mikor és kiknek kell a várat védeniük. Idővel ahogy a két királyság katonái között enyhültek a feszültségek, a falaktól sikerült kiszorítani az ellenséget...

-Hé.- Vándor megbökte a vállam.

-m.. mi?

-Semmi. - súgta a fülembe. - Csak egy kicsit elkalandoztál.

-Gyermekkoromban sokat olvastam erről a helyről. Lélegzetelállító.

-Nekem nem tetszik. Halott. Sivár. Kétlem hogy valaha is megszokom majd. - kommentálta.

-Odakint sokkal szebb a vidék. Zöldek a mezők, kövér a fű, magasak a fák... Úgy hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy elnyeri majd a tetszésedet. -